2011. október 16., vasárnap

Nyuszi Gyuszi és Pocok Peti kalandjai

Ez egy régi mesénk, rendszeres visszatérő lesz.

Nyuszi Gyuszi és Pocok Peti unatkoztak.
A szüleik készültek a télre, rendezgették a kamráikat, ki-ki a sajátját.
Ők pedig elindultak csatangolni a mezőre.
Onnan átmentek a tó mellé, ahol jobb volt bújócskázni meg játszadozni.
Egyszer csak észrevettek egy halat a part menti kövek között.
Odaszaladtak és látták, hogy a hal csapkod és tátog.
Visszadobták a vízbe, ahol a halacsaka gyorsan elúszott.
Mivel ez nem varázsmese, nem teljesítette egy kívánságukat sem.
Ők viszont megállapították, hogy segíteni jó dolog, csupa jó érzéssel tölti el azt, aki segít.
- Segítsünk másokon.- mondta Pocok Peti.
- Oké, legyünk az állatvilág hősei! - lelkendezett Nyuszi Gyuszi.
És így lett.
Amerre mentek, mindig figyeltek a körülöttük lévőkre, hogy észrevegyék, ha baj van.
Segítettek vizes szárnyú lepkének, hangyabolytól elcsatangoló kis hangyának, fáról leesett kismadárnak, sebesült katicabogárnak.
A legnagyobb jótettük pedig, hát olyan nem volt.
Mindegyik jótett a legnagyobb, abban a pillanatban, mikor szükség van rá.
Nyuszi Gyuszi és Pocok Peti tényleg hősök voltak, mert rájöttek arra a nagy igazságra, hogy a segítség annak is jó akin segítenek, de annak is jó, aki segít.

2011. október 4., kedd

Dínós bolond mese

Szili kártyázni akart este 9-kor, ezért, hogy köszörüljem a csorbát, beleszőttem a mesébe inkább.

Volt egyszer egy nagy dínófarm, valahol az őskorban.
Együtt élt ott mindenféle dínóféle, a T-rextől kezdve a Triceratopsig, növényevők, húsevők, szárnyasok és bozótlakók, szóval mindenféle.
Esténként elásták a csatabárdot, és hogy ne unatkozzanak, kártyáztak.
Dámásat.
Hogy az milyen?
Nem tudom, mert a dínók nem tudtak írni, sem rajzolni, ezért nem maradt fent írásos emlék erről.
De azt tudom, hogy kártyáztak.
Egyszer egy T-rexnek elgurult a gyógyszere, és mikor veszített, olyan morcos lett, hogy nagyot dobbantott az 5 méteres talpával.
Igen, azok hatalmas dínók voltak.
Nem a Jura-korban volt ez, hanem sokkal hamarabb, a Búra-korban.
Szóval a nagy dobbantástól megindult a Föld.
Igazi hatalmas földrengés keletkezett, hullámzott a talaj, ledőltek a hegyek, borultak a fák, sírtak a felhők.
Kiabált és menekült minden dínóféle, csak egy okos Koboldmaki ment oda bátran a bolond Rexhez, és kiabálta neki:
- Dobbants még egyet, akkor kiegyenlítődik az előző dobbantásod hatása! És megáll ez a bolondok háza!
A T-rex megfogadta a tanácsot, és csodák csodájára, tényleg elcsendesedett minden.
Visszajött a többi őshüllő, és aki csak meglátta, elkezdte kergetni a Rexet.
Az meg szaladt, hisz a túlerőtől még ő is félt.
Elért a Föld széléhez, ahol véget ért a szárazföld, és kezdődött a Nagy víz, amit mi óceánnak ismerünk.
Megállt, hiszen úszni nem tudott, de a többiek odaértek, és jól belökték a vízbe.
Kapálózott a bolond Rex, rövid karjaival nem tudott úszni, bár a fejében lévő levegő azért kicsit fenntartotta a felszínen.
Na, most ért oda a kis Koboldmaki, aki megsajnálta, és lökött neki egy sziklát, hogy abba kapaszkodjon. De a szikla ráesett a Rexre, aki jól elsüllyedt, és a víz mélyén tudjátok mi történt vele?
Bekapta egy nagy-nagy ősbálna!
Jól megrágta, lenyelte, a csontjait kiköpte.
Egy hatalmas farokcsapással megköszönte a fincsi kaját a parton álló hüllőseregnek, és elúszott.
A Rexet nem sajnálta senki, mert bolond volt a lelkem, mindig balhézott valamiért.
Nem szerették.
No, a mesének is vége, mint a Rexnek.


2011. október 3., hétfő

A kis autó

Volt egyszer egy kis játékautó, sima egyszerű piros kiskocsi, lehetett tologatni, semmi több.
Ő viszont sokkal többnek hitte magát, versenyautónak.
Éjjelente, mikor mindenki aludt, a polcokon vagy a fiókban gyakorolt.
Olyan gyorsan ment, szinte repült. Kerülgette a többi játékot, cikázott köztük, mint a villám.
Egyik karácsonyra a gyerekek versenyautó-pályát kaptak, amihez két versenyautó is volt.
Igazi versenykocsik, szuper légterelőkkel, kék és sárga színben.
Velük minden nap játszottak a gyerekek, a kis piros kocsi még hátrébb szorult a szuper-játék listán.
Pedig ő is igazi volt!
Nem holmi sima kisautó!
Majd megmutatja!
És ettől kezdve még többet gyakorolt.
Mikor úgy érezte kihozott magából mindent, akkor egyszer elbújt a pihenő versenyautók dobozába, és várta az estét, mikor játszani viszik őket.
A két versenykocsi persze észrevette őt, kérdezték:
- Te pedig mit csinálsz itt, Piroska?
- Nem Piroska vagyok, az csak a színem. Tűzcsóva a nevem.
- És mit akarsz itt?
- Versenyezni veletek.
- De nincs is elemed, meg áramszedőd!
- Nem baj, tudok én anélkül is!
- Na, majd meglátjuk.-mondták a büszke versenyautók.
A gyerekek elindították a távirányítóval őket, és akkor vették észre, hogy a pálya körül nagyon gyorsan cikázik valami, mint egy piros tűzcsík.
Az egyik bátrabb fiú elkapta, felemelte, és akkor látta, hogy az a tavaly karácsonyi kisautója, amin egy lángcsóva a minta.
- Hoppá, te így tudsz menni? - kérdezte, de a kiskocsi hiába válaszolt volna, a gyerekek nem mindig értik a játékokat.
Visszatette a kiskocsit a földre, és újraindították a futamot.
Két kört mentek az autók, és a nyertes a kis piros kocsi lett, Tűzcsóva.
Nagyon boldog volt a győzelemtől, mert tudta, bizonyított.
Most már gyakrabban előveszik majd őt is, nem fog a fiók mélyén porosodni.

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...