2012. november 22., csütörtök

A tengerész és a szellem

Meleg nap volt, már kora reggel forrón sütött a nap, még a tenger közepén is. Itt úszott a tengerész hajója, mellyel minden nap kihajózott, hogy halat fogjon vacsorára. Otthon várta a hét gyermeke, és a felesége.
A gyerekek iskolába jártak, a felesége ellátta az otthoni teendőket és az állatokat. Így éltek, minden nap.
Ezen a napon, a halász negyedszer merítette a hálóját, és akkor aznap elsőként, egy üveg akadt a hálójába. Abban az üvegben egy szellem volt bezárva, aki a tengeren bolyongott már több száz éve. Réges-rég zárták palackba, már ő sem emlékezett rá, pontosan mikor is. Nagyon vágyott már a szabad levegőre, arra hogy kint legyen.
De a halász visszadobta a tengerbe az üveget, nem kellett neki. Egy arra úszó delfin viszont az orrával visszapöckölte neki.
- Mi az, eltaláltalak? - kérdezte a halász, de persze a delfin nem felelt.
"Na, -gondolta a halász,- ez hiba volt. Nem visszadobnom kellett volna, hanem kivinni a partra, és a szemetesbe tenni. Úgy kell azt. De a delfin figyelmeztetett, hogy mi a teendőm."
És fogta a palackot, hogy kivigye a partra.
De a palack felborult, hiába tette a fedélzet padlójára egyenesen állítva. Gondolta megnézi, van-e benne egy kavics, vagy valami hasonló, amitől feldől.
Letekerte a kupakot, és ekkor a szellem kiszabadulhatott.
Jól kinyújtóztatta magát, és megszólalt:
- Jó reggelt, gazdám! Köszönöm hogy kiengedtél, már nagyon elfáradtam a bezártságtól!
- Nincs mit - mondta a halász - , de ki vagy te?
- A palack szelleme vagyok, ezen e tengeren utazom már sok száz éve.
-  Örülök, hogy kiszabadultál, de ugye nem akarsz megenni?
- Nem, sőt. Kívánhatsz tőlem, amit csak akarsz, én teljesítem.
- Mindent?
- Igen, az összes kívánságod, amíg csak élsz.
- Akkor kérek egy tányér sült halat borsóval. - mondta a halász, hogy kipróbálja a kívánság teljesülését.
Mikor ott termett előtte a kívánt étel, elcsodálkozott, és megköszönve meg is ette.
Majd pár óra halászás után, a napi hal fogással hazaindult.
Megvolt a másnapi ebéd és vacsora, már nem kellett dolgoznia többet.
A szellem a part közelében azt mondta:
- Kérlek gazdám, ne vigyél ki a partra, nem szabad ott lennem. Ott én meghalok.
- Akkor visszategyelek a palackodba?
- Nem, az nekem börtön! Itt várok rád, mikor újra jössz, akkor megint kívánhatsz tőlem.
- De gondolkodtam szellem, nekem mindenem megvan. Vannak szép és egészséges gyerekeim, van feleségem, házam, tüzelőm. Ételről gondoskodom nekik, és esténként pihenhetek is.
Itt vagyok a tengeren, minden nap látom a felkelő és lemenő napot, érzem a víz és a szél erejét, illatát. Mi kellhet még?
Nincs több kívánságom. Szabadon engedlek. Menj, ahová akarsz.
- Köszönöm. Bölcs és jó ember vagy, legyen szép életed!
Ezzel a szellem megfordult, és ellibbent a levegőben.
Innen kezdve a víz felett repkedve élt, az arra járóknak teljesítette a kérését, ha észrevették őt.

2012. szeptember 18., kedd

Mese a meséről

- Anya, te mondod a legjobb meséket. Mindenki ilyeneket mond?
- Nem, sokan nem mesélnek.
- És azokkal mi lesz?
- Elmesélem.

Volt messze földön egy barlang, ahol egy öregember élt. A régi nagy mesélő bölcsek egyik utolsó leszármazottja volt, aki mindent tudott a világról.
Sok-sok ember elzarándokolt hozzá, hogy hallgassa meséit a világról. Mesélt az öregember a fákról, évszakokról, tengerekről, világűrről, régi letűnt korokról, állatokról, bolygókról, csillagokról, mindenről. Az emberek meghallgatták, és a meséit továbbadták. Ismerősöknek, családnak, gyerekeknek.
Amikor nem volt nála senki - ez ritkán adatott meg - , akkor tevékenykedett. A barlang körül ápolta a növényeket, szeretgette az állatokat.

De a világ fejlődött, az embereknek egyre kevesebb idejük akadt elmenni hozzá a messzi barlanghoz. Dolgoztak, szórakoztak, csak úgy éltek. Azt lehetett észrevenni, hogy mindenfelé viszálykodnak, irigykednek, ármánykodnak és boldogtalanok az emberek. Az életükből egy dolgot felejtettek ki: hogy hogyan is kell élni igazán.
Hamis, talmi dolgokat tartottak követendőnek, oktalan, valójában céltalan álmaik voltak, és még önmagukat is elfelejtették szeretni.

Egy napon egy fiú, ki hatodik gyermeke volt anyjának, elindult a mesélő öregemberhez. Hallott róla valahol, és meg akarta keresni. Fontos kérdései voltak a mindentudóhoz.
Mikor odaért, látta: az öregember csak ül, néz maga elé, és potyognak a könnyei.
- Miért sírsz, öregember?
- Mert nem jönnek hozzám. Én innen el nem mehetek, ide kell jönnie annak, aki hallgatni akar. De manapság nem jön senki. 10 éve nem járt erre emberfia. Te miért jöttél, ifjú ember?
- Azért jöttem, hogy megkérdezzem: mi a baj a világgal? Miért ez a sok gonoszság és baj? Hogy segíthetnék rajta?
- Menj, mesélj az embereknek. Mesélj sokat, és kérd meg őket, meséljenek ők is. Lassan meghal a mese, és akkor meghal a világ is, ha nem tesz valaki ez ellen. Mesélj rólam is, küldd őket ide, hadd meséljek én is. Én meg fogom kérni őket, meséljenek minél többet, így egyre többen leszünk, és lassan rendbe jön a világ.

A fiú bólintott, köszönt és elment.

Ettől kezdve minden nap 3 embernek mesélt, akiket megkért, meséljenek ők is. Találjanak ki történeteket, meséljék mások történeteit, hagyjanak nagyobb teret a fantáziának.

Hogy mi lett a világgal?
Nézd meg.
Lásd meg, mi van körülötted, kell-e változtatni rajta, és ha kell, akkor kezdd te!

2012. augusztus 31., péntek

Sárkányok könnye

Van egy nagy tó valahol messze Skóciában, ahol rég elfeledett arany és drágakincseket őriznek.
Kicsodák? Ugye nem is sejted?
Sárkányok.

Réges régen, ott még nem volt víz csak egy völgy, és egy zegzugos barlangrendszer.

Élt arrafelé egy nagy király, aki midőn háborúra készült, oda rejtette el a rengeteg kincsét, nehogy a háborúban megszerezzék tőle. Az elásott kincsek őrzésével pedig udvari sárkányait bízta meg. Akik hűen szolgálták már évtizedek óta.
Mondta nekik:
- Addig őrizzétek, míg én, vagy egy fiam érte nem jövünk.
A sárkányok szót fogadtak, hisz imádták gazdájukat, aki remekül bánt velük.
De a háború elveszett, a király és népes serege odaveszett.

A sárkányok, mikor ezt megtudták 70 napig sírtak, hullajtották óriás-sárkánykönnyeiket, amivel a völgy megtelt, és így lett a Loch Ness-i tó.

Ők pedig maradtak őrizni, mindig átadván a szolgálatot a fiaiknak, akik pedig tovább adták a saját sarjaiknak. A király ugye odaveszett, senki nem maradt, aki tudta volna hová lett a sok kincs, amit évszázadokig gyűjtöttek, szereztek. Egy pici utalás van csak valahol a régi dokumentumok közt, egy poros irattár mélyén, de erről senki a világon nem tud.
Csak te.
Így te vagy az egyetlen, aki tudja, hogy a Loch Ness-i szörny valójában egy régi, hűséges sárkánycsalád leszármazottja, aki ma is őrzi a kincseket, immár több mint ezer éve.

2012. június 15., péntek

A csodakancsó

A régi paraszti portákon, tanyákon, nagyon sokféle használati tárgy volt, amiket ma már nem ismerünk. Például a szakajtó, amit mérésre használtak, a teknő, amiből több is akadt, például mosásra, tésztagyúrásra. Volt sulykolófájuk a mosáshoz, fokosuk az önvédelemhez, és még sok mindenféle.
Ezen a tanyán rengeteg korsó volt. A gazdasszony ugyanis agyagból készítette őket, és a jó meleg kemencében ki is égette mindet. Majd a gyerekeivel szép mívesre kifestették, és eladták, elcserélték őket.
Volt egy különlegesen tehetséges gyereke az asszonynak, a Palkó. Olyan gyönyörű mintákat festett, hogy visszajártak miatta a vevők, hogy még olyat kérjenek, mert aki látta, mind akarta. A sajátját pedig nem adta volna senki, mert én mondom, csodakancsók voltak azok, amiket Palkó festett!

De ma, elrontotta a munkáját. Kicsit beteg lehetett, mert a mindig vidám kisfiú ma olyan szótlan volt. Festett, mert azt nagyon szerette, de nem beszélt. Az anyja főzött neki meleg teát, mézet is tett bele, gyógyuljon az a gyerek!
De a Palkón semmilyen tea nem segíthetett, mert gyógyíthatatlan betegségben szenvedett: szerelmes volt.
Előző nap látott egy lányt, az anyja hozta magával, kancsót választani. Palkó eközben épp a teheneknél dolgozott, de a lányt látta. Hogyne látta volna, mikor az udvarukon álldogált, egy általa festett kancsóval a kezében, és szinte ragyogott. Annyira tetszett neki Palkó munkája, amit ő nem is munkának látott, hanem egy világszép kancsónak, ami az ő szobájában lesz dísz ezután.

Szóval Palkó "beteg" volt, a lány pedig imádta az új kancsóját. Persze Palkó ezt nem tudhatta, ő csak szenvedett. Gondolta, megkérdi az anyját, kik voltak itt előző nap, merre laknak, de félt. Mert az anyja nagyon okos asszony volt, hamar rájött volna, merről fúj a szél. No persze ez nem lett volna baj, mint ahogy az sem, hogy a nagy fia szerelmes. De Palkó szégyenlős volt, mint minden először szerelmes ifjú.

De a lány eközben a saját anyját nyüstölte. Kellett neki még egy kancsó, és találkozni akart a készítővel. Aki szerinte csak lányszemély lehetett, és mindenképp barátságot akart kötni egy ilyen ügyes lánnyal, hogy őt is megtanítsa így festeni.
El is mentek Palkóékhoz, ahol a lányos anyuka kérdezgette, ki festette az ő kancsójukat. A gazdasszony pedig nem titkolta, Palkó fia, de most beteg. Most nem fest szépen, már két napja.
- Nem baj, hadd lássuk azt a Palkót! - így Róza, a lány.
Palkó előjött, nem tudta az anyja miért szólongatja. Majd meglátta a lányt, és a világ összes pirossága az arcába tódult. De odament, hisz az anyja hívta, nem akart ellenkezni. Fejét lehajtva álldogált, és meg sem mukkant.
- Nézz rám legény! - szólt Róza.
- Tessék, parancsolj. - emelte fel a tekintetét Palkó.
- Ejj, de szép szál ifjú festette a kedvenc kancsóm! Megtanítasz-e engem így festeni?
- Megtaníthatlak, ha engedik neked. - bátorodott fel egyre jobban Palkó.
Most mindketten Róza édesanyjára néztek, aki már látta, amit a gazdasszony, Palkó anyja is: itt bizony valami másról is szó van, nem csak a kancsók festéséről!
Tudták, a szerelemnek útjába állni nem lehet, és mivel mindkét család hasonló életű volt, engedték azt a festés tanulást. Legyen aminek lennie kell, hadd ismerkedjenek a fiatalok. Legyen, aminek lennie kell, egyszer ez a nap is eljön. Tudták, ez a világ rendje, a gyerekek felnőnek, megházasodnak, saját életet élnek.
Mindig is így volt, náluk sem lesz másképp.

2012. április 3., kedd

A szörny

Élt az erdőben egy szőrös és nem túl szép teremtmény. Hatalmasra nőtt, döngő léptekkel közlekedett mindenfelé, megfordult néha a városban is. Az emberek persze féltek tőle, mert mindentől félnek ami ismeretlen. Így van ez, mióta világ a világ. A szörny pedig nem volt gonosz, de ezt nem tudhatta senki, hisz nem próbálták megismerni. Messze elkerülték, ha sétált. Még az ablakokat is becsukták, behúzódtak kapualjakba, onnan lestek kifelé míg el nem ment.
A szörny eközben intézte a dolgát, hisz néha neki is kellett venni ezt-azt. A boltban is félve köszöntek neki, adták amit kér. Dörgő hangon beszélt, és a vastagra nőtt szemöldöke összehúzva állt mindig, apró szemei vakítóan villantak mindenkire. Nem csoda, ha féltek tőle. Sajnos az emberek mindig attól félnek akitől nem kéne, és abban bíznak akiben nem kéne. Nem tudják, hogy a nagyranőtt szörnyek általában jók, viszont a pici koboldfélék azok, akiktől tartani kell. Mert azok besurrannak apró réseken, néha a falon is átmennek, és ellopják a gazdák csirkéit, apróbb libákat, és még kismalacokat is. Persze a koboldok nem esznek ilyesmit, így mindenki a szörnyre gyanakodott, aki felettébb gyanús volt. Hisz az erdőben élt, ki tudja miket csinál ott! Pedig ha látták volna.
Üldögélt a kunyhója előtt, és énekelt a nyusziknak. Vicceket mesélt a vaddisznóknak, és barátkozott a rókákkal. Ők ugyan nem értették, de szerették a barátságos óriást, aki mindig kedvesen viselkedett velük, és sosem lőtt volna rájuk. Hisz még húst sem evett! Zöld növényeket szedett, abból készített enni és innivalót is.

Egyszer, egy hideg és havas napon sétált a szörny a városból hazafelé. Meglátta, hogy két autó be van csúszva az árokba. próbáltak kijönni, de jeges volt minden, folyton visszacsúsztak. A szörny odalépett a vezető ablakához, és bekopogott:
- Várj, segítek.
És választ sem várva, kihúzta mindkét két autót. Akik köszönés nélkül elhajtottak, mert mint mondtam, nagyon féltek.

A szörny vegyes érzésekkel ballagott hazafelé. Egyrészt örült, mert meg tudott menteni valakit, másrészt búslakodott, mert még mindig nem látták meg benne a jót.
Ez részben volt igaz, mert valami megváltozott.
Az emberek elkezdtek beszélni róla.
Jókat.
És azon a héten egyik nap, egy kisebb kirándulócsoport sétált a kunyhója felé. Jól megnézték mit csinál a szörny, kutatták a gonoszság jeleit, de csak annyit láttak, hogy a nagyranőtt szőrös és mérgesképű óriás üldögél a nyuszik mellett, és énekelget. Majd odaszól nekik:
- Szép jó napot, barátaim. Mi járatban?
- Ó, mi csak kirándulunk.- felelte egy férfi.
- Nem innának egy finom hársfa teát? - kérdezte az óriás.
- Nem, nem, hisz mennünk kell.
És ezzel el is mentek.
A szörny tudta, ez még nem barátkozás, de valami apró jó dolog, aminek nagyon örült. Így lett egyre jobb napja, mert a jók mindig kiérdemlik a jutalmukat.

2012. március 4., vasárnap

A varázspénz

Hevert egy pénzecske a folyóban. Hogy került oda? Senki nem tudja, csak ott volt. Azt sem tudta senki,hogy varázspénz volt. Régen még egy boszorkány verette egy varázsló emberrel, sok-sok szerencse mágiával feltöltve. Ez évszázadokkal ezelőtt volt, azóta sok-sok embernek hozott szerencsét. Most már évek óta a vízen volt, de egy nagyobb áramlat végre lemosta róla a homokot, és a sekélyebb részek felé vitte.
Ott a part mellett meglátta egy horgászó kislány, és kivette a vízből. Gondolta vesz rajta hazafelé fagylaltot.
Örült a kis pénznek, vidáman összeszedte a horgászbotot, és indult haza a mamájához.

Mikor egy forgalmas autóút mellett haladt el, egy autó megcsúszott és majdnem felszaladt a járdára. Ahol ő sétált. De a vezető időben elkapta a kormányt, és visszairányította a kocsiját az útra. A szerencsepénz segített megmenekülni a kislánynak. Ment tovább, már majdnem a házhoz ért ahol laktak, mikor hatalmas puffanást hallott a háta mögött. Megnézte mi az, és látta, hogy egy virágcserép esett le, olyan magasról, hogy ripityára tört. Ha ráesett volna, biztos súlyos sérülést okozott volna. De a szerencsepénz megvédte a kislányt.
Aki végre beért a boltba, és megvette a vágyott fagylaltot. A pénzzel fizetett, így a szerencse érme átkerült a boltos nénihez.

A kislány hazament, elmesélte a mamájának mi történt vele, hogy jutott fagylalthoz, és a kocsival meg a cseréppel történteket is. A mamája megígértette vele, hogy legközelebb nem a forgalmas út felé fog menni a folyóhoz.

A boltos néni a következő vevőnek tovább adta a pénzt, mivel vissza kellett adnia a vásárlásból a visszajárót.
Így került a szerencsepénz egy idős emberhez, akit mindig megkergetett egy kutyák. Bármikor elment otthonról, egy kutya a háza mellett várta, morgott rá és ugatott is, a bácsi pedig félelmében mindig szaladt. Azt nem tudta, hisz honnan is tudta volna, hogy a kutya a varázspénz mágikus társa volt, és ő is segített az embereknek. A bácsi súlyos beteg lett volna, ha nem fut minden nap annyit, amennyit a kutya elöl futott.
Most hogy a pénz nála volt, a kutya már nem is várta, mert tudta, hogy a pénz majd megoldja a mai futást vagy testmozgást. Ugyanis a bácsi a tizedik emeleten lakott, és hogy-hogy nem, a lift elromlott mikor hazaért, a házába. Így gyalog kellett felmennie a lakásába, ami nem kevés lépcső megmászását jelenti ám! Úgy elfáradt, hogy le is feküdt aludni, a pénz pedig szintén megpihenhetett, mert a bácsi nem ment aznap már sehová.

2012. február 22., szerda

A tündérek és a kobold

Élt az erdőben, egy nagy, óriás fa tövében egy tündércsalád.
Sokat játszottak, meséltek egymásnak, sétáltak a fák közt, hallgatták a madarakat, és hullott ágakból, botokból bútorokat faragtak maguknak. Sokan voltak, így sok bútorra volt szükségük.
Voltak ágyaik, asztalok melyeken ettek, és asztalok, amiken a kisebb tündérgyerekek rajzoltak, gyurmáztak. Voltak kinti székek is, mert szerettek kiülni a fa mellé, és ott figyelni az erdő életét.
Egy este kint felejtődtek a székek.
Reggelre pedig azt kellett látniuk, hogy ott hever a kezük munkája, darabokra törve.
Mivel tündérek voltak, így csak szomorkodtak kicsit, majd nekiültek másikat készíteni. Nem mérgelődtek rajta, nem bosszankodtak.
Azt viszont észrevette a tündérmama, hogy a bozótba szórt székdarabok eltünedeznek.
Kileste, hogy bizony egy kobold jár oda, és hurcolja el őket.
Nosza meg is kérdezte a tündérmama:
- Ki vagy te, és hová viszed ezeket a székdarabokat?
- Hogy én? Itt találtam a fa mellett a minap, szétszedtem, de mire visszajöttem, eltűntek. Most viszont megtaláltam!
- És miért szedted szét a székeinket? - faggatta a mama.
- A tiétek volt? - kérdezte hetykén a kobold - nem tűnt fel. Ott volt, nekem pedig tüzifa kell télire, így elvettem!
- De nem veheted el ami másé, és ezt is pótolnod kell!
- Méghogy pótolni? Ugyan már, és ha nem, akkor mi lesz? - érdeklődött a goromba kobold.
- Ha már így kérded - szólott a tündér - akkor elmondom, el foglak varázsolni!
- Na arra kiváncsi leszek, de inkább nem is. Inkább hagyjál engem békén! - dörmögte a kobold, és ott is hagyta őket.
A tündérmama csak annyit mondott:
- Fogunk mi még találkozni! -  és nevetett.
Mert varázsolt közben. Mégpedig azt, hogy a koboldnak ne sikerüljön semmi, amit csinálni akar, mindent rontson el. Megérdemli.

A kobold eközben fát gyűjtött. De eleredt az eső, hatalmas jégdarabok hullottak, így ott kellett hagyni a fákat, mert saját magát is alig tudta megmenteni.
Később ebédelni akart, de a kukacpörköltje leborult az asztalról, mikor egy darabka tölgyfacipóért ment volna.
Odavágta még a cipót is, olyan mérges lett. Majd megvetette az ágyát, hogy pihenjen egyet, de ahogy az ágyba huppant, az darabokra tört.
Megint bosszankodott egy sort, de közben a lelki szemei előtt a tündérasszonyt látta, aki azt mondta, bizony elvarázsolja.
- Akkor a varázslás igaz volt! - döbbent rá a kobold, és ment fát szedni a székek pótlásához.
Egész éjjel dolgozott, és másnap vitte is a tündérbútorokat a tündérfához.
- Itt vannak a székeitek! - dobta le a tündérmama elé.
- Nagyon helyes. A varázslat ezennel megszűnt, mehetsz enni és aludni!
És jól vigyázz, fagyűjtés közben nem veheted el azt, ami másé! Nem okozhatsz kárt a természetben, mert az is megbosszulja!
- Megígérem! - fogadta meg a kobold, és eloldalgott.

A tündérek bútorzata pedig ismét teljes volt, ahogy az örömük is.

2012. január 27., péntek

A színrobotok

Szili mondta egyik este, így erről kellett mesélnem.

Élt egyszer egy nagy réten négy színrobot. Mert a robotok nem csak játékboltban vagy robot boltban élnek, hanem réteken is. Csak ritkán láthatóak. Ők négyen is így éltek. Néha láthatatlanul, néha megmutatkozva. Egy Kék, aki kedves volt, de néha szomorú, egy Piros, aki mindig dühös és kiabálós, egy Sárga aki néha irigy néha pedig napsugarasan jókedvű, és egy Zöld, aki mindig nyugodtan nézett a világba.
Ott a réten éldegéltek, robotkodtak, robot reggeliztek, ebédeltek, vacsoráztak, és robot alvást is csináltak. Olyankor nem csináltak semmit, csak feküdtek vagy ültek és néztek előre.
Mikor ébren voltak olyankor meneteltek, táncoltak vagy harcoltak. olyan robotos életet éltek.
Igazán szerettek volna egy ember gazdát, aki játszik velük, foglalkozik velük, és megmondja mit csináljanak, mert ez így unalmas volt nekik. A Piros be is dühödött egy táncnál, és otthagyta őket.
Elment a bokrok közé lehiggadni, de közben is kiabált, hogy:
- Miért kell mindig táncikálni? Miért nem harcolunk többet? Nem vagyok én balett táncos!
A többiek maradtak, beszélgettek és tudták hogy Piros is hamarosan lenyugszik és visszajön.
De közben láthatóvá váltak, mert ha nem voltak együtt, akkor a láthatatlanság is elhagyta őket.
Ekkor ment arra egy férfi, aki apuka is volt. Meglátta a három robotot és megörült nekik, mert úgy gondolta, pont jók lesznek a három fiának. Felkapta őket, és mikor végzett a favágással amiért jött, akkor hazament velük.
Otthon hatalmas öröm volt, megosztoztak a robotokon a fiúcskák, és neki is ültek játszani.
De a robotok nem csináltak semmit. Csak álldogáltak, elemtartó sem volt bennük, mert napelemesek voltak.
- Ezek le sem tudnak merülni.- mondta az apuka.
- Akkor biztos elromlottak.- állapította meg a nagy fiú.
- Lehet, hogy ezért voltak az erdőben, mert oda dobták ki őket.- szólt a középső fiú.
- Menjünk oda, ahol Apa találta őket, hátha van még valami alkatrész.- kérte a legkisebb fiúcska.
 Mentek is. Nem vártak semmire, rögvest lábra kaptak, és robogtak a rétre. Hamar odaértek, nem volt messze. Ott meglátták a Piros robotot, aki már kétségbeesve kereste a többieket. Akik nélkül működni sem tudott, semmire nem ment a társai nélkül, mert ők csak együtt voltak erősek és élőek.
A fiúk meglátták a magányos robotot, felkapták és vitték is haza.
Otthon aztán nagyon csodálkozott mindenki, mert a négy robot együtt már működött. Mindenfélét csináltak, majd olyasmiket is, amiket a fiúk parancsoltak nekik.
Felmentek a lépcsőn, harcoltak gonosszá vált autókkal, sárkányokkal, mindenféle egyéb szörnyekkel.
Mindenki boldog volt.
A robotok azért, mert együtt lehettek, a fiúk pedig azért, mert jó kis játékaik lettek.

2012. január 23., hétfő

A csimpánz és a bogár

Élt egyszer egy csimpánz, aki kicsit kisebb volt, mint a többiek. A nagy majomcsapatban ahol a szüleivel élt, ő volt a legkisebb termetű. Sokan csúfolták is érte, mindig ilyeneket mondtak neki:
- Gyere Törpi, gömbölyödj össze és focizhatunk veled.
- Ó, te megint itt vagy? Azt hittem csak egy kisegér van a lábam alatt.
Törpit nem érdekelte, nem foglalkozott a gonosz majmokkal, hanem a barátjával játszott inkább.
Ugyanis nem minden majom volt gonosz és csúfolódó, volt egy igazi jóbarátja, aki a szomszéd fán lakott a szüleivel és nagyszüleivel, akik már nagyon ősz, öreg majmok voltak.
Sokat kergetőztek, sokszor mentek együtt az őserdőbe bogárvadászatra, amit nagyon szerettek enni.
De volt hogy csak heverésztek a folyóparton, és beszélgettek.
Egy nap viszont a jóbarát Maki elköltözött. Az egész család elment egy másik majomcsapat lakhelyére, egy nagy réten túlra, ami jó messze volt.
Így Törpi már egyedül járta az erdőt, és a csúfolódók is egyre jobban zavarták. Egy nap, mikor finom bogarakat falatozott, az egyik dörömbölt a szájpadlásán:
- Engedj ki, te buta majom! De azonnal.
Törpi csodálkozva kivette, mire a bogár megrázta magát és így szólott:
- Tudd meg, engem nem ehetsz meg, mert ha megeszel, akkor nem tudom teljesíteni az erdei állatok kívánságait.
- Miért, varázsbogár vagy?
- Igen, én azért vagyok, hogy egy-egy jó kívánságot teljesítsek.
- És ha én egy nagy kosár bogarat kérek?
- Akkor azt fogsz kapni. De szerintem ennél okosabban is tudsz kívánni.
Törpi elgondolkodott, tudta, bogarat annyit eszik, amennyit csak akar, így ezt kívánta:
- Kérem, hogy a barátomék költözzenek vissza ide.
- Az bajos lesz, szólt a bogár, mert az ő anyukája kérte, hogy el tudjanak menni innen, a rossz majmok csapatából.
- De én nem is vagyok rossz.
- Valóban, sőt a családod is jó, így azt tudom tenni, hogy ti elköltözhettek innen. Lesz módotok rá, befogad majd a másik majomcsapat.
Mikor a kis bogár ezeket a szavakat kimondta, el is tűnt.
Törpi pedig vakarta a fejét, nem is tudta mit higgyen, mit várjon, mit tegyen.
Így a nagy tanácstalanságban egyszerűen hazament, és elmesélte az anyukájának mi történt.
A majommama hitte is meg nem is, de inkább nem.
- Mit képzelsz, ha ez igaz lenne, akkor minden állat kívánna, és minden másképp lenne.
- Honnan tudod, hogy nincs minden másképp, mint a bogár nélkül lett volna, anya?
De a majommama nem tudott válaszolni, mert megérkezett az apuka, aki örömmel újságolta:
- Képzeljétek, találkoztam egy régi barátommal, tudod fiam, Maki barátod apjával, és azt mondta, minket is befogad a csapatuk, átköltözhetünk a jobb majmok közé. Tudom, hogy nem szeretsz itt élni, így aztán mihamarabb csomagoljatok!
Anya és fia egymásra néztek, és szó nélkül pakolták a holmijukat.
Estére már meg is érkeztek a távoli nagy rét szélére, ahol Maki és Törpi vidáman ugrándozva köszöntötték egymást.
Végre együtt voltak a barátok, együtt volt a jó csapat.
A kis varázsbogár pedig tovább hallgatta a kívánságokat, és ami jó volt, azt teljesítette.

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...