2013. augusztus 1., csütörtök

Az erdő hatása

Egyszer, valahol, valamikor régen történt, hogy 3 vándor, apa-fiú-nagyapa, bementek egy erdőbe. Fáradt vándorok voltak, telis-tele gondokkal, útjuk során rájuk rakódott nehézségekkel, problémákkal.
Mégis: mikor beértek az erdőbe, mikor a fák körbezárták őket, ezek a gondok hirtelen eltűntek. Nem gondoltak rájuk, nem bántották őket.

A fiú bohó volt és szertelen, az apa megfontoltabb de kicsit mégis hirtelen ember, a nagyapa bölcs és lassú.
A fiú szaladgált mint egy kiscsikó, minden bokrot megérintett, vándorbotjával suhintgatott a levelekre, lelógó ágakra. Megdobálta a mókusokat, madarakat, csapkodta a bogarakat.
Az apa nem csinált ilyesmit, ő mikor megfáradt, leült egy fára, és bicskájával vésegetni kezdett a kérgébe. Nyomot akart hagyni maga után.

Az öreg mondogatta nekik:
- Ne csapkodj, nem bántott téged senki és semmi!
- De papa! Olyan jó ahogy repkednek a levelek!
- Repkednek azok a széltől is, ne te verd le őket, hisz a bokor azon át lélegzik.
- Jól van! - mondta kelletlenül a fiú, és a botjával az úton lévő rovarokat nyomkodta.
Mikor a nagyapa meglátta mit csinál a fia, hogy az élő fát vési, rá is rászólt:
- Fiam! A fa élete múlik ezen, ha átvágod a kérget, meghal, hisz nem megy benne végig az élet, a nedvesség, a tápanyag a földből!
- Értem apám, de olyan sok fa van itt, miért számít ez az egy?
- Mind számít, ők egyben alkotnak egységet, ha egy kiesik, a többi is gyengül.
- De mire jó ez nekünk? Kit érdekel?
- Nem érezted mikor beértünk az erdőbe, hogy felszabadultabb és könnyedebb lettél? Hogy a vállad nem nyomják a gondok olyan nagyon?
- De éreztem, csak nem értettem mitől lett hirtelen jó kedvem.
- Nos, ez az erdő hatása. A fák, és a többi élőlény elveszik a gondjaid, és ha tisztelettel bánsz velük, a természettel, akkor megtartják, feldolgozzák, szeretetté és oxigénné varázsolják. Mint a kifújt levegőnkből is újra hasznos, beszívható oxigén lesz, pont a fák által.
De ha így bántok a környezettel, akkor vissza is adja a gondjaitokat az erdő, abban a pillanatban, ahogy kimész belőle, ahogy a fákat elhagyod.

Az apa hitte is, nem is, amit a nagypapa mondott, de hamarosan meg is tapasztalhatta az igazat.
Mikor útjuk kiért az erdőből, hirtelen a jókedve eltűnt, ismét eszébe jutottak a problémák, a napi gondok, minden amit pár órára elfelejthetett.
Ismét nyomasztó volt az élete, és arra gondolt: az apjának igaza van, másképp fog viszonyulni a természethez ezek után.

A fiú pedig? Még túl ifjú volt a dolgok megértéséhez, ha hallotta volna sem fogta volna fel, mert egyszerűen nem érdekelte. Ahhoz még pár év és pár csalódás kell neki, hogy jobbá válhasson, de ez már más mese.


2013. július 15., hétfő

Mese a fényről


Réges-régen, mikor még sárkányok is lakták a Földet, a növények közt voltak fényesek. Amelyek, mikor lement a Nap, fényt adtak a vándoroknak. A házakban nem volt erre szükség, mert az emberek szíve tiszta volt, könnyen megtalálták egymáshoz az utat. Tudták mi a feladatuk, tudták kivel kell azt véghez vinniük. Nem is volt ennyi útkereső és hibázó ember mint manapság.

Szóval a növények csodásak voltak.
Érintésre kinyíltak, sorban egymás után, lámpás sorokkal világítva az utat, hogy a sosem pihenő vándorok lássanak a sötétben.

De nemsoká megjelent az első gyertya, majd a kis lámpások.

Miért?

Mert az emberek közt felbukkant az ego és a magántulajdon, ezzel elkezdett kialudni a szívükben a fény. Ezért elkezdtek félni. Pedig nem volt okuk rá, hisz a világ, a természet ugyanaz volt, de rosszat kezdtek látni egymásban, elvesztették a bizalmukat önmagukban. Elfelejtettek szeretni. Főképp saját magukat. A fényes növények pedig látták: már a vándorok is kis lámpásokkal mentek útjukra, éjszakára féltek az erdőben, úton maradni, házakba húzódtak.

A növények tudták: nincs rájuk szükség, így átadták a helyet más élőlényeknek. Többé nem születtek lelkek a fény-növényekbe, így kihaltak. Ma már gyufával, elemlámpával, reflektorokkal világítunk, de mégsem látunk.

2013. május 19., vasárnap

Latyakmanó

Meséltem már, sokféle manó él az erdőben.
vannak a szemétgyűjtő manók, vannak a fák manói, törpéi, vannak gyógyító manók, és nem szóltam még a vízi manók egyik részéről, a latyakmanókról.
Ők a sáros, mocsaras részeken élnek, sárból a nadrágjuk, sárból a házuk.
Az egyik ilyen latyakmanó épp bosszankodott a mocsár partján:
- Nézzétek legyek! valamelyik vadmalac összetúrta a jó kis latyakházam! Pedig messziről hoztam a sűrű sarat hozzá! Két hétig építettem!
- Két hét? -gurgulázta egy légy. - Másnak az egy élet te manó! Itt sírsz? Építs másikat! Örülj hogy nem unatkozol!
- Jajj, de olyan nehéz egyedül!
- Akkor kérj másik latyakmanótól segítséget!
- Olyan nincs, te légy! Mi nem segítünk egymásnak. Magányos a manó élet!
- Akkor hagyjál békén, csak segíteni akartam. - mondta a légy, és továbbszállt.
A manó pedig elkezdte összeszedni a sárgyűjtő eszközeit. Lapátot, ásót, vödröt.
Elindult, két napig gyalogolt, majd a jó-sár gyűjtőhelyére ért.
Mert nem mindegy ám, milyen az a sár. Jó sűrűnek kell lennie, különben szétfolyik a latyakmanó vára, lakhelye.
A jó-sár helyen lakott egy sármanó. Övé volt ott a sárváros, vele kellett egyezkedni.
- Jöttem sárért. - mondta latyakmanó.
- Nem rég vittél, minek megint? - kérdezte, mert nem volt kedve dolgozni. Kicsit kötözködni akart, úgy manósan.
- Összetúrták a vaddisznók a házam. Nincs fedél a fejem fölött.
- Akkor vigyed, de mondd csak, miért nem építesz a vaddisznók fürdőjétől messzebb?
- Erre nem gondoltam. Ott él a családom már évezredek óta, és mindig probléma volt a vaddisznókkal.
- Ej, de buta latyakagyatok van! Menjetek máshová! Elég 20 méter is, mert a vadmalacok is mindig ugyanoda járnak. Miattad nem fognak odább menni, menj te.
- Te csak ne butázz engem! Az hogy neked jutott eszedbe, nem jelenti azt, hogy te észkirály vagy!
Vitáztak, pöröltek a manók, de nekik ilyen volt az életük. Ritkán mosolyogtak, ők voltak az emberiség leeresztőszelepe, hozzájuk folyt az emberek mérge, dühe. Elvitték a házakból, a kertekből és más emberi területekről a levegőben úszkáló méreg-démonokat, haragszellemeket, amiket az emberek elégedetlensége és dühe termelt, hívott elő.
Közben a latyakmanó elkészült, haza indult. Hiába veszekedett a sármanóval, a szavára azért odafigyelt, és máshol épített várat magának. Hamar elkészült, pár óra alatt új lakosztályt emelt a mocsárban. Utána elment a gyűjtögetett holmijáért, és így hamar lakhatóvá vált a kis sárvár.
Volt manó lakosztály, volt fedél a feje felett, ismét nyugodtan dolgozhatott. Azaz éjjel a kis lámpásával ment, és szedte magába a démonokat, rossz szellemeket akik az emberek energiáiból éltek.

2013. április 20., szombat

Az emberek szemete

Volt ebben az oviban egy meselabda. Mesemondáskor az óvónéni odadobta egy gyereknek, az megrázta, és a labda elkezdte mondani az illető gyermek kedvenc meséjét.
Most épp Julcsinál volt a labda, ami ezt mondta:
- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy balett táncos hercegkisasszony...
Erre a többiek megszólaltak:
- Ne már! Megint hercegkisasszony!
- Akkor inkább meséljen Tibike! - mondta Julcsi, és odadobta a labdát.
Ami Tibikénél megszólalt:
- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy robotbolygó, ahol...
De a többiek ismét:
- Ne már! Megint a robotjaid!
- Akkor meséljen az óvónéni! Mondta mérgesen a kis Tibi, és oda is dobta a labdát.
Az óvónéni pedig megrázta a meselabdát, alaposan, jó sokáig, és az elkezdte.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy házikó, ami régen a tündéreké volt, de most egy ember lakott benne. Ez az ember épp takarítani készült, mikor arra gondolt:
"Ejj, ez a szekrény minek ide? Nincs benne semmi, csak pár régi, nem használt vacak rongy. Kidobom az egészet."
Előtte persze ki akarta takarítani, hisz ami neki nem kell, másnak még jó lehet, és koszosan nem adjuk oda senkinek. bebújt a szekrény öblös mélyébe, törölgette, sikálta. Az ajtó becsukódott, az ember hirtelen egész máshol találta magát.
Egy mező volt, de nem akármilyen. Tündérek repkedtek, emberháton lovagoltak, mellettük még furább dolgok szaladgáltak. Például egy lábosfül, aminek babalába volt. Penészes kekszből épített kutya. Mosogatószivacs fejű kisegér. Műanyag flakon, amin kisbabacipő volt, a feje pedig régi gumilabda. Ez is szaladgált.
Kérdezte az ember a tündéreket és embereket, mi ez?
- Ez itt a sok Földlakó ember szemete. Amit az erdőkben, utak mentén kidobnak. A mi tündérgyermekeink ebből építenek játékokat, és mivel tündérek, életet is adnak nekik.
- És kik ezek az emberek, akik hátaslóként szolgálnak Titeket?
- A legnagyobb szemetelőket raboljuk el pár hónapra, azután visszamehetnek a világotokba, és ha megváltoznak, többé nem történik velük ilyesmi.
- Nem olyan rossz hely ez, nem hiszem, hogy ettől megváltoznának. - mondta az ember.
- Nem láttál mindent! - felelte a tündér, és megmutatta mire gondol.
A szekrényes ember egy képet látott a fejében, amin a korábbi szemetelő emberek mosták a vaddisznók fenekét, akik persze tiltakoztak, vadul fellökték őket. De a tündérkirálynő nem szerette ha piszkosak, így meg kellett csinálni valakinek. Ezen felül csak a patak mocsarát ehették, a piszkos patakból ihattak, és sosem mosakodhattak míg a tündéreknél voltak. Sőt, ha már nagyon elfáradtak, akkor szemétkupacokon kellett aludniuk, amiben persze romlott ember-ételek és üvegszilánkok is voltak.
Így az emberünk látta, méltó büntetés ez a szemetelőknek, maga sem találhatta volna ki jobban.
A tündér még ennyit mondott neki:
- Ember, vidd hírét hogy mi van itt, mondd el mindenkinek: ne szemeteljen, és szedjétek össze a korábban szétszórt mocskotokat! Ne hagyjátok, hogy az állatok belelépjenek, hogy madarak ebből építsenek fészket, hogy a növények ilyen földből nőjenek ki!
Ezzel elrepült, az ember pedig felébredt a szekrényben. Érezte, nincs levegő, gondolta ezért is aludt el. De az álmára emlékezett, és a tanácsot megszívlelte.

2013. március 29., péntek

A gyógyító manók

Minden erdőben nagyon sokféle állat él. Sok-sok növény, fű, fa, bokor, őzek, farkasok, mókusok, de élnek ám olyan lények is, akiket nem látunk. Olyanok, mint a szellő, csak elsuhannak, érzed a tarkódon ahogy ellibben melletted, de nem látod.
Néha csak, a szemed sarkából láthatsz moccanni egy árnyat, de amint odanézel már nem látod.
Nem olyan a szemed, ami láthatná.


Ilyenek voltak a gyógymanók is.
Kicsi, zöld manócskák, akiknek a gyerekek gyógyítása volt a feladatuk.
Ha beteg gyerek van valahol, akkor a zöld manók besurrannak a fal repedései közt, ráfújják a betegre a gyógyító lélegzetüket, és a beteg napokon belül felgyógyul.

Vannak ám másféle manók is.
A feketék veszekedést szítanak, a fehérek békét hoznak a házakba, a pirosak pedig ravaszkodnak, eldugják a fél pár zoknikat, kiöntik az asztalon feledett pohár tejet, a sárgák az irigységet élesztik fel az emberekben, a kékek segítik az embereknek önmaguk elfogadását. Szóval sokféle manó van, fel sem tudnám sorolni mindet.

Egy napon ült a manónk a fa ágai közt, és nézte ahogy két fehér manócska játszik a patakban, fröcskölik a vizet, dobálják a kavicsokat, viháncolnak.
Pihent a fán, mert nagyon sok munkája volt előző nap. Sok betegre fújta a lélegzetét, kifáradt.
Egyszer csak nagy kiáltozásra figyelt fel.
- Valaki, valaki! Itt fekszik egy beteg mókus! Segítség!
- Jövök már! - indult a manó, bár kicsit dohogott:
- Hol van a mókus tündére? Az állatok gyógyítása nem a manók feladata!
De persze ráfújt a mókuskára, aki felköhögte a félrenyelt mogyorószemet, és fel is kelt. Megköszönte a manónak, mert az állatok látják a tündéreket és manókat, és ment is a dolgára.
Ekkor megjelent a mókus tündére, és megköszönte a manónak, hogy helyettesítette.
- Na de hol voltál? - kérdezte a manó.
- Tanácskoztunk a többi tündérrel, néha szoktunk. Ti manók nem osztjátok meg a tapasztalataitokat egymással?
- Nem, mi mindent tudunk. - felelte kicsit fennhéjazóan a manó.
- No persze! - kételkedett a tündér, de persze nagyon hálás volt, hogy a manó kisegítette, mert mégiscsak ez volt a legfontosabb. A beteg megmentése, segítés az elesettnek. Nem számított ki oldotta meg, hála illeti.

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...