2013. július 15., hétfő

Mese a fényről


Réges-régen, mikor még sárkányok is lakták a Földet, a növények közt voltak fényesek. Amelyek, mikor lement a Nap, fényt adtak a vándoroknak. A házakban nem volt erre szükség, mert az emberek szíve tiszta volt, könnyen megtalálták egymáshoz az utat. Tudták mi a feladatuk, tudták kivel kell azt véghez vinniük. Nem is volt ennyi útkereső és hibázó ember mint manapság.

Szóval a növények csodásak voltak.
Érintésre kinyíltak, sorban egymás után, lámpás sorokkal világítva az utat, hogy a sosem pihenő vándorok lássanak a sötétben.

De nemsoká megjelent az első gyertya, majd a kis lámpások.

Miért?

Mert az emberek közt felbukkant az ego és a magántulajdon, ezzel elkezdett kialudni a szívükben a fény. Ezért elkezdtek félni. Pedig nem volt okuk rá, hisz a világ, a természet ugyanaz volt, de rosszat kezdtek látni egymásban, elvesztették a bizalmukat önmagukban. Elfelejtettek szeretni. Főképp saját magukat. A fényes növények pedig látták: már a vándorok is kis lámpásokkal mentek útjukra, éjszakára féltek az erdőben, úton maradni, házakba húzódtak.

A növények tudták: nincs rájuk szükség, így átadták a helyet más élőlényeknek. Többé nem születtek lelkek a fény-növényekbe, így kihaltak. Ma már gyufával, elemlámpával, reflektorokkal világítunk, de mégsem látunk.

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...